„Az ország peremén, a nemzet közepén – önazonosság, lelkület, lelki egészség” [1]

Grezsa Ferenc, dr. med.

(KRE Pszichológiai Intézet)

Tisztelt Elnök Úr, Tisztelt Konferencia!

Bevezetés

Először is engedjék meg, hogy röviden megindokoljam e kissé furcsa, talán a képzavart sem nélkülöző címválasztást: „az ország peremén, a nemzet közepén”. Néhány éve szakmai munkám talán legintenzívebb szelete Erdélyhez köt, a Károli Református Egyetem Pszichológiai Intézetének keretében Illyefalván (Sepsiszentgyörgy mellett) is tartunk mentálhigiéné képzéseket, melyeket időközben két ottani évfolyam közel 70 hallgatója sikeresen el is végzett. 1995 végén a Magyar Mentálhigiénés Szövetség éppen Illyefalván tartott konferenciát, ahol „A mentálhigiénés fejlesztés lehetőségei Erdélyben” címmel tartottam előadást. Akkor – amolyan gondolatkísérletként, úgynevezett létmetafórák segítségével – megpróbáltam vázolni a sajátos erdélyi magyar lelkület néhány jellemzőjét, amelyekre megítélésem szerint az ottani mentálhigiénés fejlesztés mintegy alapozódhatna. Erre az előadásra emlékezve kért föl Buza Domonkos, szövetségünk elnöke, hogy a vidék megtartó erejéről szóló mai rendezvényen tartsak hasonló gondolatkísérletet, amelyben – helyismeretem okán – megpróbálhatnám áttekinteni Vásárhely és környéke lehetséges létmetafóráit, – természetesen a mentálhigiéné összefüggés rendszerében és tükrében. Ekkor körvonalazódott a szándék: érdemes lenne talán az erdélyi és a vásárhelyi gondolatmenetet összekapcsolni. Keresve a választ, hogy megannyi lelki kínunk, bajunk orvoslására vajon Erdély, azon belül is a Székelyföld szellemisége jelenthetne-e valamiféle ösztönzést itt, az Alföldön, közelebbről pedig Vásárhelyen is? Vásárhelyen és környékén, amely földrajzilag kétségkívül országunk peremén helyezkedik el, de amely térség különböző, később még érintett okokból egyszersmind a nemzet centrumába is beletartozik?

Kétségtelen, hogy a vidék megtartó erejéről a nemzet lelki állapotának apropóján elmélkedve sorskérdéseket érintünk. A hasonló ihletettségű, több mint hat évtizeddel ezelőtti balatonszárszói konferencián Németh László nagy érdeklődéssel várt, felkavaró előadását a következő gondolatokkal kezdte. „Aki a magyarság újkori történetét megírja, arra kell felelnie, hogy süllyedt "bennszülött”-é ez a nagy középkori nemzet tulajdon országában. (…) idegen civilizációk selejtje ellen nincs védelme; erkölcsében és testében nyomorodóban van.” (Németh László, 1943) Ez a kérdés olyan korszak után hangzott el, amelyben hazánk nemcsak túlélte a békeszerződésekkel, az ország csonkításával járó rendkívül súlyos társadalmi és gazdasági tehertételt, de a II. Világháborút megelőző utolsó béke-évekre egy főre jutó nemzeti jövedelmét nagyjából az akkori Ausztria szintjére tornázta fel. A húszas - harmincas években (kétségkívül nagy lemaradást pótolva) a közoktatás és a közegészségügy jelentősen fejlődött. Mindemellett a magyar kultúra virágkorát élte, zenében, piktúrában, irodalomban, tudományosságban egyaránt. Mindezek ellenére az író kérdésének időszerűsége az akkori hallgatóság számára vitathatatlanul indokolt volt. És úgy tűnik, különösen indokolt e kérdés napjainkban, amikor hazánk jövedelemtermelő képessége az osztrákokétól fényévnyi távolságra került, amikor a közoktatás és a közegészségügy csonkítása van napirenden, illetve amikor kulturális, tudományos életünkben szinte nagyítóval kell keresni az európai léptékkel is kiemelkedő alkotásokat.

Helyzetkép

A lelki egészségi állapot különbözőbb mutatóinál keresve sem találhatunk alkalmasabb adatokat létállapotunk hanyatlásának érzékeltetésére. A nemzet jelenkori lelki állapotának leírását főleg három jelenségkör: az úgynevezett önkárosító magatartásformák epidemiológiai adatain, az érzelmi - hangulati állapot, valamint az életérzés, a közösségi kapcsolatok jellemzőin keresztül ítélhetjük meg. A legfontosabb adatokat e körben ismertnek tekintem, így a továbbiakban csak utalok néhány tényre.

1. Önkárosító magatartásformák

Kutatások szerint 800.000 – 1.000.000 fő tekinthető alkoholfüggőnek, vagy ez iránt erősen veszélyeztetettnek. A kábítószereket és egyéb pótszereket használók száma minden korcsoportban, különösen a serdülők között folyamatosan nő. A szerhasználat kezdete a fiatalabb életkor felé tolódott el. Az alkohol, nikotin, kábítószerek, gyógyszerek használatát mutató adatok mintegy a társadalom fokozott „drogéhségét,” a különböző kémiai anyagok által elérhető módosult tudatállapot, a feszültségcsökkentés, a hangulatjavítás iránti fokozott szükségleteket jelzik. Megkockáztatható, hogy a magyar társadalomban a dependens (függőségi) lelki szerkezet, illetve kapcsolati minta erőteljesen jelen van, aminek nagy társadalomlélektani, és politikai hatása kétségtelen. Noha a befejezett öngyilkosságok előfordulási gyakorisága a rendszerváltozás kezdete óta csökken, az önkárosító magatartásformák elterjedtsége az önpusztítás halmozott előfordulására utal. Olyan létállapotra, melyet elsősorban az önállótlanság, a felelősségvállalás kerülése, az autoritással szembeni behódolás, a feszültségek „lenyelése”, illetve „befelé” való megélése, a visszahúzódás, a negatív önkép, rejtett bűntudat, és jelentős fokú befolyásolhatóság jellemez.

2. Szorongás, hangulati problémák, lelki egészségi funkcióhanyatlás

Az önkárosító magatartás diagnózisokkal is leírható, felszíni jelenségköréhez képest rejtettebb összefüggések tárhatók föl (elsősorban Kopp és munkacsoportja kutatásai nyomán), a szorongásszint, a hangulati állapot vizsgálatával. Felnőtt népességünk mintegy harmada küzd különböző szorongásos zavarokkal. Nemzetközi összehasonlításban elsősorban a magyarság szorongása és lehangoltsága tűnik aránytalanul gyakori problémának. Rákérdezésre sokan jelzik, hogy olyan lelki, illetve lelki egészséget is érintő problémákkal küzdenek, amelyek akadályozzák őket hétköznapi életvitelükben, noha e nehézségek többnyire nem jelentenek konkrét betegségi állapotot.

3. Életérzés, társadalom, nemzet

Lelki állapotunk zavarainak az eddig tárgyaltaknál még áttételesebb jelei is vannak. Számosan tartják saját egészségi állapotukat rossznak, vagy nagyon rossznak. Ilyen önminősítés az önkép leértékelődésével, fokozott aggódással, elégtelenségi érzésekkel, illetve bizonytalan jövőképpel társulhat. Külön kérdéskör az agresszió. Csak egy példa: az összes ismertté vált bűncselekményen belül az erőszakos és garázda minősítésű esetek aránya folyamatosan emelkedik. A termékenység szintje hosszú idő óta nem biztosítja a népesség puszta utánpótlását. Különösen a fiatalok körében sok a gyermektelen. E tény kétségkívül az értékszemlélet eltolódására, a biztonság átélésének hiányára, általánosságban pedig, a jövővel kapcsolatos különböző természetű, például egzisztenciális aggodalmakra utal. Gyökeresen átrendeződött a családszerkezet. Erőteljesen visszaesett a házasságkötések száma, terjednek az ettől eltérő egyéb párkapcsolati formák, a házasságok közel fele válással végződik. Nőtt az egy szülő és egy gyermek alkotta, és különösen az egyszemélyes háztartások részaránya. Ugyanakkor mintha a „család,” mint ideálkép fontossága mégsem veszített volna jelentőségéből. Inkább csak a család mibenlétére vonatkozó beállítódások, vélekedések változtak meg gyökeresen. Feltételezhető, hogy jelenségszinten egyfajta „éretlenségről,” együttműködési nehézségről van szó. A kapcsolatok kialakításának és vállalásának problémáiról, az együttélés feszültségeinek alkalmatlan kezelési módjairól, az idővel megváltozó (kapcsolati) körülményekhez való alkalmazkodás zavarairól. Ezt támasztja alá, hogy a válások aránya leginkább a több mint húsz éve fennálló házasságok esetében nőtt. A közösségi részvétel foka meglehetősen gyenge. A különböző civil szervezetekben a népesség csupán ötöde vesz részt. Bár a többség a „maga módján” vallásosnak tekinti magát, de templomba legfeljebb szórványosan jár. A közösségektől való elszigetelődés növekszik, lazulnak a baráti kapcsolatok, és nő a szabadidejüket egyedül eltöltők aránya. Ezek az adatok is jelzik, hogy Magyarországon az individualizációs folyamatok nagyon erősek, és a közösségi integráció más országokhoz képest egyébként is alacsonyabb foka tovább gyengül.

Összegzés

A magyar társadalom lelki állapota meglehetősen sérülékeny, a mutatók többsége romló, vagy stagnáló állapotot jelez, problémáikkal nagyon sokan magukra maradnak. Az átalakuló család mintha nem lenne képes a megfelelő védelem biztosítására, de a tágabb közösség megtartó ereje, a társas támogatás hatóköre is szűkül. A természetes támogató rendszer: a családi, rokoni, baráti, más közösségi kapcsolatok hálózata sorvad. A kielégítetlen szükségleteket a különböző hivatásos és nem hivatásos segítő szolgálatok legfeljebb csak részben képesek pótolni. A feszült, nyomott hangulatú, önmagát különböző problémáiban magára maradottnak érző embert életérzése korlátozza szokványos hétköznapi életvitelében, feladatai ellátásában, legkülönbözőbb foglalkozási, családi szerepei betöltésében. Az elégtelenség és elégedetlenség érzései, a környezet iránti bizalmatlanság összességében a biztonság átélésének hiányával jellemezhető és gyakran társul frusztrációval, szorongással. Talán elsősorban a biztonságérzet hiánya és a szorongás az a „nem specifikus” lelkületi állapot, amely – ha tartósan fennmarad – a különböző életvezetési problémákhoz, fokozódó kémiai szerhasználathoz, esetleg testi, és lelki egészségi problémákhoz vezethet.

E lelkületi problémák összességükben is tükröződtek a 2004. évi decemberi népszavazás, mint országos reprezentatív „kutatás” eredményeiben. A népszavazás kétségbevonhatatlanul jelezte nemzeti közösségi összetartozásunk, együttműködési és szolidaritási képességünk hiányosságait, túlzottan anyagias, sok szempontból önzőnek tekinthető értékszemléletünket, a másokért, a velünk összetartozókért való felelősségvállalás korlátozott voltát, történeti tudatunk zavarait, nem utolsósorban pedig, a fokozott sodorhatóságot és befolyásolhatóságot, amely – a mindezen körülmények ellenére mégiscsak létező „jobbik énünk” ellenére is – a szavazásra jogosultak tömegeit távolmaradásra, illetve a kettős állampolgárság elutasítására késztette.

Háttér

Az eddigiek nyomán adódik a kérdés, vajon a magyarságra jellemző, európai összehasonlításban is kiugróan nagy problémahalmazt jelentő lelki egészségi állapot hátterében milyen tényezők húzódhatnak meg? A szakirodalom részletezését mellőzve, csak utalunk arra, hogy e háttértényezőket a hazai kutatók az anómia és elidegenedés jelenségeiben (Andorka), illetve az önazonosság fejlődésének zavaraiban (Buda) ragadták meg. Az idő szorításában e három alapfogalmat egy-egy szakirodalmi idézet segítségével világítom meg. Az elidegenedettség magába foglalja a hatalomnélküliségnek, az élet értelmetlenségének, a magányosságnak, a személy önmagától való eltávolodásának érzetét, az önértékelés csökkenését, a normanélküliséget. (Seeman)

Az anómia olyan lelkiállapot, „amelyben törést szenved, vagy végzetesen meggyengül az egyénben a társadalmi összetartozásnak – az erkölcs fő mozgatórugójának – az érzése.” (Mac Iver)

„Az identitás az én–szerveződés, illetve én-működés legfejlettebb formája, amely a személyiség múltját, értékeit, céljait folyamatosságba és egészbe szervezi, amely a magatartást szabályozza, részben a gyermekkor és a serdülőkor identifikációs introjektumai határozzák meg, másrészt a személyiség belső, ön–reflexív munkájának terméke.” (Buda)

A magyarországi népesség súlyos önazonossági problémái nyilvánvalók. Sokan élnek át bizonytalanságot, sokat gondolják, hogy jövőjük kiszámíthatatlan, hogy saját sorsukra legfeljebb korlátozott befolyásuk van. Számos honfitársunk számára nem magától értetődő hovatartozása, életének értelme, az életét vezérlő értékek, és a jövőkép, – amelyek cselekvéseit együttesen irányítják. Másoknak mindezek tudatosítása, vagy kifejezése jelent megoldhatatlannak tűnő gondot. Általánosságban, és talán némi túlzással, a mai magyar társadalom, illetve annak tekintélyes része gyökértelennek tűnik, inkább csak átéli a hétköznapokat, ahelyett, hogy a legkülönbözőbb történéseket, életfolyamatokat és eseményeket – amelyeknek részese – lelkileg is feldolgozná és jövőt formáló tapasztalattá alakítaná magában. A magyar történelem számos eseménye, tendenciája messzemenően hozzájárult az elidegenedés, az anómia és az önazonossági problémák fölerősödéséhez.

1. Régmúlt

A magyar önazonosság dilemmáinak mélyre nyúló történeti gyökerei vannak. Önképünk, önértelmezésünk kérdései az „István és Koppány,” a „dicső múlt és gyászos jelen”, a „bűnök és büntetés”, a „Hunnia és Pannónia”, a „Kossuth és Széchenyi”, a „lázadás, vagy amit lehet” – féle, antinómiákként átélt ellentmondásokban is leképeződnek. A lelki egészségi állapotra vonatkozó adatok földrajzi megoszlása is tükrözi ezt a hagyományt. A Dunától Keletre a mutatók általában rosszabbak, mint az attól nyugatabbra eső megyékben. E megoszlás a magyar történelem (és talán önkép) egymás mellett élő, kettős hagyományrendszerét látszik tükrözni. Az egyik hagyománytípus polgárosultabb, városiasabb, az új iránt talán fogékonyabb. A másik falusiasabb, befelé fordulóbb, kereszténységében is babonásabb. Az önazonosság dilemmáját Ady emelte be elemi erővel a magyar szellemi életbe. „A szétszóródás előtt” című versében diagnózist: „helyünkön meg nem tudtunk állni, s ide kerültünk, ez kezdeti átkunk”, és már–már kegyetlen prognózis is ad: „elveszünk, mert elvesztettük magunkat”. A kiegyezést követő nagy és gyors társadalmi változások földolgozatlan alkalmazkodási terhei vezethettek el – mintegy lelki egészségi lenyomatként, a föllendülés „áraként” – az első nagy hazai deviancia hullám kibontakozásához. Majd kisvártatva jött Trianon, amellyel a kiegyezés „erkölcsi csapdája” (Németh Lászlót idézve) hamarosan végleg bezárult, máig földolgozatlan lelki traumát jelentve. A kiegyezés önazonosságunkra gyakorolt lehetséges hatásait alighanem jól érzékelteti, ha körbetekintenek ebben a szép teremben. Ahol azonos kultikus térben látható a száműzetésben meghalt Kossuth, Rákóczi és Bercsényi, a „haza bölcse”: Deák, valamint a császári pár portréja. Azé a Ferencz Józsefé, aki a nemzeti mitológiában pár évtized alatt aradi hóhérból ferencjóskává nemesült. Amikor e képek ide kerültek, a városban még élt jó néhány egykori 48-as honvéd, kiket hazafiúi elhivatottsággal készített fényképein az a Plohn József örökített meg az utókor számára, aki zsidó származása miatt később koncentrációs táborba került. Kacskaringós történelmünk önazonossági lenyomatának illusztrálásához talán nem is kell további kommentár.

2. Közelmúlt

Különösen terhes a kommunista diktatúra, a „létező szocializmus” öröksége. A magyarság „utolsó csatlóssá”, „bűnös nemzetté” minősítése az állami ideológia része lett. Minden olyan érzület és megnyilvánulás gyanúsnak, „magyarkodónak,” „nacionalistának” minősült, amely összetartozásunkat, sorsunkat és jövőképünket nemzeti közösségi értelemben is érintette. A határon túli magyarok kérdése „kényessé”, tabuvá vált. Az erőltetett iparosítás és urbanizáció, a mezőgazdaság erőszakos kollektivizálása nagy belső népvándorlást gerjesztett, a foglalkozási szerepek, a réteghelyzetek alapjaikban átrendeződtek. Milliók szakadtak ki megszokott környezetükből, kényszerültek új, az övéktől jelentősen eltérő, vagy idegen kultúrát képviselő lakóhelyre, foglalkozásba, társadalmi szerepbe. Felszámolták a társadalmat egybekapcsoló hagyományos közösségeket, üldözték a vallást, sorvasztva ezáltal a természetes támaszrendszereket, amelyek kapaszkodót, segítséget nyújthattak volna az alkalmazkodási terhek elviselésében. A kimondott, kimondatlan „társadalmi szerződés” bizonyos keretek között lehetővé tette ugyan a boldogulást, de az csak torz formában, a szabályok áthágása, a „szerzés” fölértékelődése, a vetélkedés erősödése, az önállóságról, a saját értékektől és beállítódásoktól való eltávolodás, a kiskapuk keresése, a szinte végletessé váló önérvényesítés árán mehetett csak végbe. A diktatúra súlyosan sértette a lokális kultúrát, a szociokulturális azonosulás folyamatait. (Ezt illetően külön hivatkozások nélkül is messzemenően utalok Buda Béla vonatkozó tanulmányaira.) Olyan életvilágot teremtett, amelyben a hátrányos következményektől tartva a szülők, más családtagok, rokonok, barátok, szomszédok, munkatársak saját múltjukat, hovatartozásukat, valódi meggyőződéseiket, hiedelmeiket, beállítódásukat titkolták, elhallgatták, átszínezték egymás, és különösen a gyermekek, a felnövekvő nemzedékek előtt. Titkok, tabuk tárgyává váltak a legkülönbözőbb kulturális minták, és identitás elemek: a nemzeti és nemzetiségi hovatartozás, világháborús katonaviseltség, hadifogság, Gulág, munkaszolgálat, kitelepítés, holokauszt, vagyon, vallás, társadalmi réteghelyzet, ötvenhatos részvétel, egykori vagy aktuális párttagság, „kulákság,” nyugati rokon, disszidálás, templomi esküvő stb. Márpedig ha a szülők nemzedéke még a legszűkebb családi környezetben sem vállalhatja és képviselheti szabadon önazonosságát, nem tudja érett felnőttként megjeleníteni valódi hovatartozását, meggyőződéseit, akkor ez az újabb generációk tagjai számára is önazonosságuk zavarához, önállótlansághoz, lelki éretlenséghez, személyiségfejlődésük torzulásához, közösségi szinten pedig, a legkülönbözőbb életvezetési, (lelki) egészségi problémák halmozódásához vezet.

3. Jelenkor

A korábbi évtizedek súlyos társadalmi örökségével küszködő magyarságra a rendszerváltozás folyamata újabb nagy alkalmazkodási terheket rótt, amelyek hatásait a beköszöntött szabadság átélése sem volt képes ellensúlyozni. Hirtelen és tömegméretekben új, vagy legalább is addig leplezett jelenségekkel kellett szembesülni. Megjelent a munkanélküliség, fölerősödött, illetve más formában jelent meg a szegénység, amelyhez az alkalmatlanság, képességhiány, az „önhiba” képzetei, minősítései társultak. A köztudatban, a célrendszerben a „verseny” szinte mindenek feletti elvárássá, kényszerré vált, mégpedig úgy, hogy azt még az egyébként sikeres emberek is fokozódó bizonytalansággal, a „másik” iránti fokozódó ellenérzésekkel élték meg. A szinte hagyományosnak tekinthető Nyugat–imádatnak, megélhetési kényszereknek, különböző hamis, például: „újgazdag” identitásoknak is köszönhetően szinte kultikussá, rituálissá vált a fogyasztás, melynek tükrében a függőségi problematika külön is elemezhető lenne. Az elmúlt másfél évtizedben lett mindenki számára nyilvánvaló a magyar társadalom gyors elöregedése. Különösen a szociokulturális azonosulási folyamatok szempontjából kiemelkedően fontos körülmény a családszerkezet gyökeres átalakulása. Káros következményei elsősorban a nevelőintézeti, és az egy szülő által nevelt gyermekekre hárulnak, hiszen az érzelmi biztonság megélése, az eltérő nemi szerepekkel kapcsolatos tapasztalatok megszerzése, az értékátadó és önazonosságot alakító folyamatok gazdagsága optimális esetben családot, mindkét szülő együttes jelenlétét igényli.

Stratégia

Ha elfogadjuk eddigi gondolatmenetünket, akkor a magyarság lelki állapotának kívánatos irányú változatása mindenekelőtt az érett önazonosság kibontakozását gátló körülmények kiküszöbölésétől, másfelől (és elsősorban) az érett önazonosság kibontakozását segítő folyamatok támogatásától várható. A magyarság lelki megújulására van szükség, amely semmiképpen sem alapozódhat külső modellekre, csak saját, pontosan felismert értékeinkre.

Lelkület, létmetaforák

A Magyar Mentálhigiénés Szövetség szakmai köreiben egy ideje egyre elfogadottabb nézet, hogy a magyarság lelki megújulásához szükséges lelki erőforrások jelentős hányada ma a határon túli nemzetrészekben, elsősorban is a Székelyföldön lelhetők fel. A továbbiakban tehát – ismétlem gondolatkísérletként, úgynevezett létmetaforák segítségével – megpróbálom vázolni azt az erdélyi (székelyföldi) magyar lelkületet, amely meggyőződésem szerint a határokon belül élők számára is erőforrásul szolgálhat. Előtte azonban némi fogalomtisztázás. A „lelkület” kategóriája a modern lélektanban nem használatos. Értelmező szótárunk megfogalmazása szerint a lelkület „valakinek az alkatával kapcsolatos érzelem– és gondolatvilágát, lelkiségét” jelenti. Előadásomban „lelkület” alatt a személyes és közösségi önazonosság összhangját, olyan jellemző hagyomány– és attitűd rendszert, erőforrást értek, amelyet a közösség tagjai hétköznapi kapcsolati és viselkedési mintáikban, reakcióikban többé–kevésbé tudatosan meg is jelenítenek. A lelkület tehát a személyiség tudattalan, tudatelőttes és tudatos tartományait egyaránt érinti, mintegy integrálja. Felfogásom szerint e gazdag lelki tartalom a létmetaforák archetipikus szimbólumaiban is megragadható, amelyek egyrészt a kollektív tudattalan kifejeződései, másrészt viszont kollektív élettapasztalatként arra vissza is hatnak. Az erdélyi (és különösen a székely) magyar világot illetően hat létmetaforát tételezek, melyek a következők: „sziget”, „tündérkert”, „védő kar”, „perem”, „csoda” és „tragédia”.

A „sziget” metaforában, amelyet Erdély egyéb hagyományos, például: „Transsylvania” (azaz erdőn túli), illetve „Keleti Svájc” elnevezései is támogatnak, mindenekelőtt a közösség elkülönülése, magára utaltsága, magányossága fejeződik ki, melynek lelkületi lenyomata (talán paradox módon) csak erősíti e közösség önértékelését, sajátszerűségét. Ez az elkülönülés történetileg is jól tetten érhető, sőt manapság is alapját képezheti a magyarság egészén belüli önmeghatározásnak.

Az elhatárolódás szemantikailag a következő, Móricz Zsigmond alkotta metaforában: „tündérkert” is tetten érhető. (Az Erdély trilógia első könyvének címe: Tündérkert.) Hiszen a „kert” szó a székelyek számára nem csupán növényi vegetációt, de kerítést is jelent. E metafora mélyebb tartalma azonban a régmúlt idilli bőségére, nyugalmára utal, ami a mai lelkületben vágyakozást kelthet, kreativitásra, a letűnt világ újrateremtésére ösztönözhet.

A „védő kar” metafora ihletője a Kárpát–karéj földrajzi, és a székely határőrizet évezredes történeti valósága. Ami a közösségre önmagán túlmutató feladatot ró, másokért való áldozatvállalásra, küzdelemre késztet. De védeni nem csak életeket, hanem értékeket is lehet, egyebek mellett tárgyi emlékek, zene, tánc és hímzésminta formájában.

A székelység szállásterületének földrajzi fekvése, és a székely világ ezzel összefüggő folyamatai rajzolják körül a „perem” létmetaforáját. Ez a vidék infrastrukturálisan, gazdaságföldrajzi értelemben mindig is elmaradottabb volt az ország központibb régióinál. Legyen bár szó honvédről, diákról, tudósról, mesteremberről, - ez a táj mindig többet adott, mint amennyit kapott. A perem lét – szemben a „sziget” mivolt büszke elkülönülésével – a lelkületben inkább a passzív kirekesztettség életérzését, keserűségét vonja maga után.

Olyan zárt belső világot teremt, amelyben a mese– és mondavilág, a ballada, a mítosz fokozott, csoda-teremtő ereje különösen hangsúlyossá és jelentőségteljessé válhat. Élénkítve az emberi fantáziát, egyfajta csodaváró attitűdöt kialakítva és érzelmi fűtöttséget eredményezve. Ebben a közegben még ma is hihetőnek tűnik, hogy a szénásszekér utasa maga az Isten, amint novellájában Sánta Ferenc írta volt. Mindezek fejeződnének ki a „csoda” létmetaforájában.

Végül, de nem utolsósorban a „tragédia” metaforát említem meg, amelynek történeti gyökerei Trianonig nyúlnak vissza. Az erdélyi magyar lélekben az elcsatoltatás feldolgozatlan, sőt szinte feldolgozhatatlan lelki trauma, valóságos vitális krízis, amely az elhárító mechanizmusok széles tárházát aktualizája, elsősorban tagadást, fantázia–világba menekülést és elaborációt, ezeken kívül pedig dacot és ellenállást szül.

Tisztelt Konferencia! Az imént vázlatosan jelzett erdélyi magyar lelkület vajon hogyan verhetne tanyát itt, a mi térségünkben, Vásárhelyen és környékén? Vannak-e errefelé olyan lelkületi sajátosságok, amelyek az ehhez szükséges fogékonyságot biztosíthatják? A következőkben néhány sajátos vásárhelyi létmetaforát veszek számba, s vetek egybe a már elhangzottakkal. Vásárhely ilyen vizsgálódásnak nagyon alkalmas terepe, mivel – eltérően sok más településtől – a „vásárhelyiség” fogalma meglehetősen kidolgozott, egyúttal ismert és elfogadott is a vásárhelyi nép körében. Két olyan létmetaforánk is van, amely a vidékiségnek Vásárhely határain is túlmutató értelmezési lehetőséget kínál.

Az egyik a „paraszt-Párizs” metafora, melyet ugyan a város nagy paraszti társadalmán, annak életvitelén gúnyolódó, Ady szavával: „pesti skriblerek” alkottak és használtak, de amit időt állóvá mégis a költő formált meg. („A Jövendő” címen kiadott vásárhelyi folyóiratot üdvözölve.) A kifejezésben tényleg benne rejlik valami gúny, a paraszti világ és a világvárosi szabad, alkotó szellem közötti szakadék tételezése. Ám itt Vásárhelyen, a „paraszt Párizsban” a múlt évszázad folyamán a paraszti világ és a művészetek világa szinte szimbiózisba, de legalább is harmóniába került. Lelkületi értelemben ez a metafora elsősorban az egymásra utaltság, az összetartozás, a közösségélmény – társadalmi réteghelyzetektől független – átélhetőségére utal.

Vásárhely leghíresebb metaforája kétségkívül a Németh László alkotta „csomorkányiság”. (Ezt taglalva elsősorban édesapám, néhai Grezsa Ferenc irodalomtörténész vonatkozó műveire támaszkodom.) Csomorkány az „őrültség” színtere, annak egyik válfaja: föllobbanó, világmegváltó lendület, majd gyors, semmibe hulló hanyatlás. Elefánttemető, az „értelmiségi individualizmus betegsége”, az „egyéniség elszabadulása”. A Nyugattal keveredni nem tudó (és talán nem is akaró) ázsiai lustaság állapota. Iskolapéldája a műveltség veszélyeinek. Ahogy Németh László írta: „a műveltség, a szellemi kiválóság, ha a társadalom nem foglalkoztatja kellően, önmaga ellen fordul, különcséggé válik. Vásárhelyen az első baj nem fenyegette az értelmiséget, a második igen.”

Amint e néhány utalásból látható, az erdélyi létmetaforákhoz képest a két említett vásárhelyi szimbólum polgárosultabb, talán (remélem nem értik félre) kifinomultabb tartalmat körvonalaz. Ha úgy tetszik – paraszt polgárság, művészet és értelmiség okán – még alapvetően „ázsiai” voltában is „nyugatosabbat”. Mindkét metafora elsősorban az értelmiség számára hordoz üzenetet: hogy hivatását csak közösségét vállalva, azzal együttműködve töltheti be.

A vásárhelyi életérzés talán legmélyebb jelentéstartamú létmetaforája a „pusztaság”. A puszta a végtelenséget, a pusztulást, a „semmi egyebet”, az emberi tapasztalás ősi rétegét szimbolizálja. Olyan kultikus teret, amelyben a lét és nem–lét ellentmondásának szorongató krízise élhető át, amely a személyt ellenállásra, önnön határai megvonására, saját életterének elkerítésére, egyúttal a teremtésben (azaz: termelésben) megnyilvánuló ellenállásra készteti. A „tenger pusztaság” Arany János-i képét idézve visszautalhatunk itt az erdélyi „sziget” létmetaforára, annak sajátszerűséget erősítő vélt hatására is. Ám a pusztaság, mint létmetafora lelkületi hatása alighanem a hangulati nyomottságban, a jövőkép bizonytalanságában, a magányban és az elhagyatottság érzetében is megjelenhet, amit azt Tornyai híres képe is sugallja. (Némileg az erdélyi „perem” életérzésre is rímelve.) A pusztaság végtelen horizontját nap mint nap átélő ember saját én–határait (mintegy tudattalan elhárító mechanizmusként) óhatatlanul szűkebb körre fogja, és talán éppen ezért különösen fogékony a vertikális dimenzió archetipikus szimbólumaira.

Talán nem csupán geológiai, meteorológiai okai vannak, hogy a pusztaság övezte Vásárhelyen különös, metaforikus jelentése van a „kút”-nak. (Egyébiránt sok ártézi kút van a városban, egykor a módosabb polgárok saját költségükön kutakat fúrattak, hogy „a vásárhelyi embör jó vizet igyék”.) A vásárhelyi kút – jelképesen – az emberi kultúra, az emberi emlékezet legmélyebb rétegéig hatol. Ősi kötődési mintázatokat szimbolizál, mindent, ami múlt, ami hagyomány, ami érték, ami tisztaság. Másfelől pedig a jövő felé is üzen: vize az életet, a termékenységet jelenti. Mindennek lelkületi lenyomatát elsősorban az életigenlésben, a hagyománytiszteletben ragadhatjuk meg. A Vásárhely lelkületi lényegét talán legteljesebben megragadó gondolat is a „vásárhelyi kútra” íródott. Azzal a kívánsággal, hogy e kút „melynek csobogását érettségire menet az őszülő Égető Eszter is hallhatta, töltse meg a belőle ivót is Mozart zenéjével és a magyar Alföld mélységes, Európa alatti csendjével. (Németh László)

Végül, még egy vásárhelyi létmetafora, a „perem”, amely itt is érvényesnek tűnik, persze csak Trianon óta. Noha a történelmi Magyarország mértani középpontja légvonalban ide vagy ötven kilométernyire, Szarvason volt, a békeszerződés nyomán Vásárhely egyik napról a másikra az ország peremére került. Elszakíttatván így természetes gazdasági, társadalmi kapcsolatrendszerétől. Bár e peremre szorítottság csupán kilenc évtizedes tapasztalata az itt élőknek, lelki következményei messzemenően rokoníthatók a székelység peremléttel kapcsolatos évszázados lelkületi hatásaival.

Tisztelt Konferencia! Tekintettel arra, hogy az erdélyi és vásárhelyi lelkület létmetaforáival kapcsolatban elmondottak messzemenően spekulatív jellegűek, tudományos érvényű választ nem adhatok arra a kérdésre, vajon e kétféle érzület mutat–e valós rokonságot, vajon a vásárhelyi lelkület igazán fogékony–e arra az erdélyi, illetve székely erőforrásra, amelytől a magyarság lelki megújulását remélhetjük? Ha szaktudományos választ nem is adhatok, azért mégis hivatkozom a közelmúlt néhány olyan helyi történésére, amely Vásárhely vonatkozásában mégiscsak a pozitív válasz reményével kecsegtet. Valami oknál fogva új keletű demokráciánk legkülönbözőbb választásain itt Vásárhelyen labdába sem rúghatott olyan politikai erő, amely a nemzeti szolidaritás ügyét akár a legcsekélyebb mértékben is hanyagolni látszott. Néhány héttel ezelőtt ebben a városban közel húszezer ember tüntetett kórháza megmaradásáért, alighanem több, mint amennyi az ország összes többi kórházáért együttvéve. A 2004. évi népszavazáson itt Vásárhelyen kellő részvételi arány mellett a polgárok döntő többsége a magyarság állampolgárságban is testet öltő összetartozása mellett voksolt. Majd a népszavazás országos kudarcát követő hetekben ebben a városban döntött a Közgyűlés a „tiszteletbeli vásárhelyi polgár” cím adományozásáról mindazon határon túli magyar számára, aki ezt kéri. Időközben már vagy húszezren kérték, és meg is kapták e címet. Mindezen eseményekben a vásárhelyi lelkületnek, illetve a vásárhelyi és az erdélyi magyar lelkület egybecsengésének nyilván döntő szerepe volt. Ezért állítható, hogy Hódmezővásárhely – ha földrajzilag az ország középpontjából ki is került – lelki, mentális értelemben a magyarság centrumában foglal helyet. Mivel a helyi közösség és várospolitika erejéhez mérten és tudatosan tartja is ezt az irányt, Vásárhely hovatovább az összmagyarság szimbolikus fővárosává válhat. Ebben a reményben köszönöm megtisztelő figyelmüket!

---

[1] Elhangzott 2007. március 30-án Hódmezővásárhelyen, a Magyar Mentálhigiénés Szövetség „A vidék megtartó

ereje” c. konferenciáján.